haribol

voltunk a krisna völgyben édességünnepen. az ökofalu nincs messze tőlünk, a beígért édességhegy meg külön vonzó volt. a templom tömve volt emberekkel, így a szertartást nem is néztük meg, helyette sétáltunk egyet a környéken. a gazdaságuk gyönyörű, láttuk a földművelő eszközöket, meg a békésen csámcsogó hatalmas igavonó állatokat, a csodálatos üvegházakat. írtak egy könyvet a módszerekről, megindult tőle a fantáziám, pedig a kertművelésről alapvetően a hőgutáig bikiniben kapáló jól megtermett asszonyságok jutnak általában az eszembe, és nem nagyon vonzott a kép, hogy ilyen legyek.

az indiaiak nem sokat lacafacáznak az édességekkel, a legtöbbnek az a fő, sok esetben egyetlen ismertetőjegye, hogy édes. a másik a fűszeres lenne, de ez lényegében eltörpül az előző tulajdonsága mellett. sok félét megkóstoltunk, de pont az nem volt, ami a legjobban vonzott, a haribol golyó, nem volt. sebaj, gondoltuk, hogy itthon is meg tudjuk csinálni, a folyosón egy ott lakó nagyon lelkesen magyarázta, hogy mennyire egyszerű az elkészítése. tekintve, hogy egy shaolin kung fus is megszédülne attól a gyorsaságtól, ahogyan élek, most sikerült abszolválni ezt a tervet. az alaprecepthez egy csomag kópos tejport vettem, amiből annyi golyó lett, hogy három kisebb indiai falunak elegendő lett volna. azzal kell számolni, hogy egy délután három, maximum négy darab elfogyasztásával lehet a halálos szint alatti vércukormennyiséggel megúszni. hozzá kell tenni, hogy gyakorlatilag semekkora mennyiségű kardamommal és citromhéjjal nem lehet megfűszerezni, úgyhogy szinte veretlen maradt a már említett legfőbb jellemző.

még nem találtam olyan világnézetet, ami ne lenne valahol hézagos..