életjel

azért nem írok egy ideje, mert fulladozás van. életnemlés. közben kirakosgattam a mozaikokat, már csak a hogyan tovább a kérdés. végülis csak két év ment rá, és még nem vagyok harminc se. az agy tud segíteni a test többi részének számolni, ha sikerül néhány pillanatra megfékezni a hullámokat.

augusztusban az orvosok mindig annának hívnak. nincs erőm kiigazítani őket, elfogadtam amolyan lebaszós névnek. "anna, hogy szedi maga a gyógyszereit?" kérdezi szemrehányóan, miközben olyan szer után kutat a gyógyszeres szekrényben, amilyet még nem szedtem be. szteroidot kapok izomba, és titokban azt remélem tőle, hogy testépítő az injekció. már csak fel kell köhögni a dolgokat. persze, hogy minden szimbolikus. megpróbáltam maxra pörgetni az önvizsgáló képességemet, úgy ülök a saját agyamban, mint egy pókhálóban. de a pók üzemmódnak vannak hátrányai, általánosban is mindig én voltam a legutolsó tesiórán.

kíp in taccs valahogy..

újratervezés

eldöntöttem, hogy abbahagyom a sulit. rájöttem, hogy minden érv ellene szól, azon kívül, hogy élvezem. de biztos lehet olcsóbb hobbit is találni..

tényleg drága. és a pénzemért nem kapok jó szolgáltatást magyarország egyik legjobb egyetemén. a t.o.-sok leszarnak, a tanárok jó része flegma, információ semmi, nem működik az e-learning rendszer. ha többet segítenek (információáramlásban, tehát nem azt várom el, hogy könnyebbek legyenek a vizsgák), biztos jobban tudtam volna haladni, és gondolom nekik sem mindegy az a kétszáz rongy per félév. gondolkozom, hogy ezt megírom valami főmuftinak, de ez több kérdést is felvet, ebben a félévben még le szeretnék vizsgázni.

nem haladok rendesen, és két év múlva itt állnék pénz nélkül és diploma nélkül. igaz, néhány olyan készséggel és műveltségi elemmel, amitől kicsit értékesebbnek érezhetem magam, de a konkrét munkaerőpiacon nem sokat dobnak rajtam.

tervezek egy pár dolgot, többnyire olyan tanfolyamokat, amik 40 órásak. viszonylag belátható idő alatt specifikus, használható tudást nyújt. ha adnak is bizonyítványt, nem hiszem, hogy jó lesz bármire is. ez a rendszer idiótasága: a vontatott tanulás, a konkrét munkára fel nem készítő egyetemi diploma aranyat ér a munkaerőpiacon, ahol tényleg gyakorlati tudást kapunk, azt nem becsülik semmire. logikátlan, és idegesítő. de valószínű, hogy ez csak az egyetem körüli világban van így, ki kell lépnem a bűvkörből.

jó pár álmatlan éjszakámba került ez a döntés, nehéz az én konformista alapjaimmal abbahagyni valamit, amibe jó sok pénzt és energiát belefeccöltem eddig. mostanában nem tudok normálisan semmit megbeszélni a barátaimmal, egyrészt messze vannak, másrészt meg mindenki harminc körül van, futnak a saját életük után. a gyerekem apja meg kb. annyit mondott, amikor ezt előadtam neki a vasárnapi ebédnél, hogy "jó". de egy kicsit azért megkönnyebbültem..

kényszer, érdek, ösztönélet

nem vagyok jó helyen. úgy is lehet látni a helyzetet, hogy élhetetlen vagyok, de ez nem igaz. ezt igyekszem nem elfelejteni. az intelligenciának van egy olyan határa ami felett a személyiség elkezd rosszban lenni az ösztöneivel.. bizonyos fokig intelligensnek és tehetségesnek tartom magam, de ez az életemre nézve nem jelent semmit. ezek meglétén kívül még rengeteg olyan készségnek, képességnek a birtokában lenni, a vakszerencséről nem is beszélve, amivel együtt az intelligencia és a tehetség érvényre tud jutni. ezek nagy részét kíméletlenül kigyomlálták az oktatási intézmények, amikbe jártam. szóval van az intelligencia árnyékos oldala. persze, mondhatjuk azt is, hogy lusta vagy nehézkes vagyok, de ezek a tulajdonságok szerintem eredendően nem léteznek egy emberben, ezek reakciók.

ez onnan jutott eszembe, hogy rálátok az albérletünkből egy eladó házra. nem is csúnya, és nem is kicsi ház, bagóért a tiéd lehet ezen a vidéken. állandóan elöntenek a hormonok, és azonnal akarom, és látom a muskátlikat, meg a függönyöket, a pont kényelmes wc ülőkét, a boldog gyerekeket és szinte érzem az aranygaluska illatot. aztán végre bebootol az agy, hogy én nem akarok itt az isten háta mögött, ezen a sivár vidéken, ahol minden esős napon rácsomózom a kötelet az első útba eső gerendára. aztán betöltődnek a hosszú távú tervek, az ütemezés, a kis lépések izzadságszaga diadala. és akkor mondanám, hogy elbillen a mérleg nyelve. de hát éppen, hogy nem mozdul a kis rohadék.
kicsit kezdem megérteni a szüleimet, hogy miért hoztak bizonyos döntéseket, de hiába kérném a segítségüket, a részleteket réges-rég elmosta a kognitív disszonancia redukciója.

sohase láttam ilyen időt

mentünk védőnői vizitre - a gyerek, a bébiszitter meg én. a gyerek vígan mosolyog, a szitter modell alkat, helyes divatos cuccokkal (amilyeneket nyilván én is hordanék, ha léteznének a méretemben), én meg a banánfoltos melegítőmben lihegve tolom a babakocsit. az jutott eszembe, megkérhetném a gyerek érdekében, hogy hazudjuk azt, hogy ő az anyuka, én meg a szitter..

amúgy beköszöntött az első vizsgaidőszak. eddig hasítok. kíp in taccs...