kényszer, érdek, ösztönélet

nem vagyok jó helyen. úgy is lehet látni a helyzetet, hogy élhetetlen vagyok, de ez nem igaz. ezt igyekszem nem elfelejteni. az intelligenciának van egy olyan határa ami felett a személyiség elkezd rosszban lenni az ösztöneivel.. bizonyos fokig intelligensnek és tehetségesnek tartom magam, de ez az életemre nézve nem jelent semmit. ezek meglétén kívül még rengeteg olyan készségnek, képességnek a birtokában lenni, a vakszerencséről nem is beszélve, amivel együtt az intelligencia és a tehetség érvényre tud jutni. ezek nagy részét kíméletlenül kigyomlálták az oktatási intézmények, amikbe jártam. szóval van az intelligencia árnyékos oldala. persze, mondhatjuk azt is, hogy lusta vagy nehézkes vagyok, de ezek a tulajdonságok szerintem eredendően nem léteznek egy emberben, ezek reakciók.

ez onnan jutott eszembe, hogy rálátok az albérletünkből egy eladó házra. nem is csúnya, és nem is kicsi ház, bagóért a tiéd lehet ezen a vidéken. állandóan elöntenek a hormonok, és azonnal akarom, és látom a muskátlikat, meg a függönyöket, a pont kényelmes wc ülőkét, a boldog gyerekeket és szinte érzem az aranygaluska illatot. aztán végre bebootol az agy, hogy én nem akarok itt az isten háta mögött, ezen a sivár vidéken, ahol minden esős napon rácsomózom a kötelet az első útba eső gerendára. aztán betöltődnek a hosszú távú tervek, az ütemezés, a kis lépések izzadságszaga diadala. és akkor mondanám, hogy elbillen a mérleg nyelve. de hát éppen, hogy nem mozdul a kis rohadék.
kicsit kezdem megérteni a szüleimet, hogy miért hoztak bizonyos döntéseket, de hiába kérném a segítségüket, a részleteket réges-rég elmosta a kognitív disszonancia redukciója.